nyomtatás

Ján Polák

Egész életemet a képzőművészet világa formálta; 2024 végétől a KNIFESTOCK csapattal kezdtem együttműködni terméktervezőként, grafikai és illusztratív alkotásra fókuszálva. Munkám során hosszú éveken át szerzett tapasztalataimat kamatoztatom azok számára, akik szeretnék felerősíteni márkájuk vagy termékük potenciálját – vagy egyszerűen csak szeretnének egy csepp művészetet vinni a mindennapjaikba.

„Janči, le tudnád nekem rajzolni…?”

A rajzolás gyerekkoromtól szilárd része volt az identitásomnak. Ez ment a legjobban, és el sem tudtam képzelni, hogy az életemben valamiben másban valósuljak meg. Folyton rajzoltam. Többnyire autókat… a mai napig gyengém a mechanika és az esztétika találkozása, amelyet ezek képviselnek.

Amikor 2007 decemberében, az animációs középiskolába való belépésem előtti évben megkaptam az első számítógépemet, szó szerint egy lehetőségek univerzuma nyílt meg előttem. Attól a pillanattól kezdve egy baráttól szerzett, tört Photoshop gyakorlatilag minden nap futott. A különféle kérések – rajzolj valamit, készíts logót vagy egyéb ötletek – a barátoktól és ismerősöktől csak még inkább a monitor elé kötöttek.

Út az élhez

A kések világát többnyire úgy mondva távolról figyeltem, de egy jóbarátomnak köszönhetően, akinek a kések a napi felszerelés részét képezték, időről időre lehetőségem volt a kulisszák mögé pillantani. Rájöttem, hogy a kés nem csupán eszköz vagy a mindennapok kiegészítője, hanem egyre több ember számára a személyes identitásuk kiterjesztése és tükre is.

Az első késem egy Real Steel E77 volt, amelyet 2016-ban, 23 évesen, a Pozsonyi Comenius Egyetem Pedagógiai Karának képzőművészeti tanár szakos hallgatójaként vettem, hogy a természetben tartott egyetemi táborban legyen mivel almát hámozni vagy ágat levágni.

Oktatás a világnak

A felsőfokú tanulmányaim elején számomra a legfontosabb az volt, hogy minden lehetőséget megragadjak: ceruzát vagy ecsetet fogjak a kezembe és fejlesszem a rajztudásom. A pedagógiát inkább mellékesen kezeltem. Éppen ezért már az első évben jelentkeztem a VŠVU (Képzőművészeti Főiskola) felvételijére. Nem sokkal később azonban a tanári irány ugyanolyan fontossá vált számomra. Rájöttem, hogy a művészethez fűződő viszonyom és a rajzkészségem lehetővé teszi, hogy a saját asztalom határain túl is érvényesüljek. A VŠVU-t így elengedtem és nem tekintettem vissza. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy az ingyenes egyetemi tanulmányok bizonyos értelemben adósságot jelentenek, amelyet vissza kell fizetnem a társadalomnak – azoknak az embereknek, akik lehetővé tették, hogy elsajátítsam és fejlesszem a készségeket, amelyeket rendszeresen használok. Az oktatás, a fiatalok és idősek felvilágosítása, valamint a gyerekeknek segíteni legyőzni a frusztrációt az érdeklődés hanyatlásának időszakában – nagyjából 11 éves kor körül, amikor az elvárásaik meghaladják a valós képességeiket – mind módja lehet ennek az adósságnak a törlesztésére.

A gyerekekkel szerzett tapasztalatok – az egyetemi évek alatt és után – megerősítették, mennyire fontos, hogy legyen az osztályban egy ember, aki tanítványai iránti tisztelettel – kortól függetlenül – képes kereteket szabni és tekintély lenni, ugyanakkor egyenrangú partner is. Az autentikusság tisztelettel párosulva messzire vihet – embert, terméket vagy műalkotást egyaránt.

Vázlatfüzet a szállodai recepció pultja mögött

A tanulmányaimat szállodai recepciós munkával kombináltam. A rendszeres kapcsolattartás és a kommunikáció az emberekkel edzésben tartotta az angolomat, a társas érintkezés íratlan szabályait és a türelmemet. Ez utóbbit főleg az éjszakai műszakok során, amikor gyakran kellett kidobóként vagy pszichológusként helytállni… ha elég teret adunk az embereknek, megosztják velünk a gondjaikat, titkaikat – vagy épp a középső ujjukat, heh. Az éjszakai műszakok egyúttal lehetőséget adtak a vázlatfüzetem töltögetésére is.

A vendéglátás közel áll a szívemhez. Nagyon jól érzem magam abban a csendes, kifinomult közegben, és a recepciós munkát egyfajta színházként fogtam fel. Minden műszak egy előadás volt. Példaképeim olyan filmek alakjai voltak, mint az Ocean’s Eleven, a John Wick vagy a Grand Budapest Hotel. Bármely korosztállyal való munka sok mindenre megtanít… főleg saját magunkról.

Régi erkölcsök a régi módon

A művészet iránti szeretet és annak tanulmányozása felébresztette bennem az építészet iránti vonzalmat is, onnan pedig csak egy kis lépés a történelem szeretete. Mint a korosztályom sok tagját, az én serdülőkoromat, ízlésemet és attitűdjeimet is nagymértékben befolyásolták a filmek és videojátékok. Amikor 2018-ban a cseh Warhorse stúdió kiadta első videojátékát, a Kingdom Come: Deliverance-t – egy szerepjátékot a 15. századi cseh környezetben –, a művészet és történelem iránti érdeklődésem kibővült a vívással és az európai harcművészetekkel.

Sokáig nem tettem ezért semmit, de 2020-ban végre rászántam magam, és csatlakoztam Szlovákia legrégebbi vívócsoportjához, a régi harcművészetek és mesterségek céhéhez – a Tostaburhoz –, amelynek 2023 óta aktív tagja vagyok. Aktív abban az értelemben, hogy amikor van idő és erő, felkelek és rendesen edzek.

Az évek során értékes tapasztalatokat szereztem az olasz és a német iskolából, olyan mesterek irányításával, mint Peter Koza, Ján Zelina, Mike Wedding és Marcus Eccarius, a hidegfegyverek – például a tőr, a kétkezes kard és a tőr (dagger) – használatára fókuszálva. A csoport vívó- és színpadi művészetét számos élő fellépésen is meg lehet tekinteni, ahol az ember a saját szemével, fülével, kezével, orrával – sőt a nyelvével – élheti át a középkor vagy a reneszánsz atmoszféráját. A fényesre polírozott pengét éppúgy értékelem, mint azt a szenvedélyt, amellyel fáradságos munkával készül.

Az én EDC-m – Every Day Creativity

Alkotáskor a hagyományos és digitális médiumok kombinációját használom. A ceruzarajzot részesítem előnyben, és mindig van nálam egy 2B-s ceruza – se nem túl kemény, se nem túl puha – a kedvenc eszközöm. Mivel száraz médiumról van szó, amelyhez nem kell festékeket cipelni, bárhol könnyű vázlatolni vele. Elég a ceruzát a zsebbe csúsztatni, felkapni egy A5-ös vázlatfüzetet, és minden megvan, amire szükségem van.

Habár egy grafikus tábla sokkal több lehetőséget és eszközt kínál, nem csak az előkészítő fázisokban szeretek régi, jó papírt használni valamilyen vázlatfüzet formájában. Szívesen viszem prezentációkra is, ahol betekintést ad a tervezési folyamatba. Az emberek értékesebbnek tartanak egy alkotást, ha láthatják a keletkezésének útját. A hagyományos technikáknak ebben a digitális korban megvan a maguk varázsa, és tapasztalataim szerint a kliensek – különösen a tervezési szakaszban – nagyon szívesen fogadják. Természetesen vannak olyan esetek is, amikor rögtön a táblával kezdek, és a teljes projekt – az első vázlattól a végső renderig – tisztán digitálisan készül.

Kedvenc motívumaim a portrék. Az arányok vizsgálata és a különböző szögek összehasonlítása olyan, mint valamilyen detektívmunkában válaszokat keresni vagy rejtvényt megoldani. A portréknak köszönhetően a tanulmányaim alatt volt lehetőségem kiállítani Pozsonyban és Bécsben is. Nem voltak nagy kiállítások, de látni, ahogy a közönség elhalad a képeim mellett és szemlélődik, érdekes élmény volt, amiért valóban hálás vagyok az almamáteremnek.

Kihívások a határon

A KNIFESTOCK márka köré szerveződött késes közösség számára tervezni olyan kihívás, amely rendszeresen próbára teszi nemcsak a képességeimet, hanem a csapattal közös készségeinket és bizalmunkat is, akikkel együtt dolgozhatok. Amikor az ember őszintén elkötelezett profikkal dolgozik abban a szférában, amelyben tevékenykednek, az a tervezési folyamaton és a végterméken is elképesztően látszik.

A személyes életemben a humor szó szerint a túlélés eszköze, és természetes módon átszivárog az alkotásomba is. Örülök, hogy olyan emberekkel működhetek együtt, akik mellett nincs hiány humorból, paródiából, bátorságból és az autentikus dizájnból – egy csipetnyi bizarrsággal vagy őrülettel megfűszerezve. Ennek köszönhetően az ötletek szinte végtelenek, és az az érzés, amikor a tervező viszontlátja a grafikáját egy késen vagy tárgyon, felbecsülhetetlen.